Az aszályos időszak, amikor még a harmat is elmarad, nem csak a fácáncsibék számára végzetes. Az aszállyal sanyargatott területek és a gazdák földéhsége csökkenti azon szegélyek, mezsgyék kiterjedését, ahol kellő mennyiségben „teremnek” rovarok. Rovarfaunánk elszegényedése nemcsak a vadászható vadfajok, hanem a védett és fokozottan védett madárfauna csökkenését is okozza. Országos méretekben ütemesen nő a vaddisznó állománya, egyes területeken menedéket talál a dolmányos varjú, és soha nem látott méretekben özönli el a vidéket. A veszettség eltűnésével a szőrmés ragadozók is nagy létszámban jelennek meg. Az egykor védett borz ma olyan mezei élőhelyeken közönséges, ahol 30 évvel ezelőtt ritkaságszámba ment megjelenése. Pusztul az apróvad, pusztul madárvilágunk.

Az élettér újrafelosztása

Harmadik generációs vadászcsaládban nőttem fel, édesapám és nagyapám is vadászott, gazdaemberek, parasztemberek voltak Csongrád és Békés megye határán, Pitvaroson, az ország legjobb földjeinek emlegetett mezőhegyesi löszháton, ahol én magam is felnőttem. Az Alföldön két új állatfaj dinamikus növekedése és terjeszkedése figyelhető meg, ami a szakmán belül a vadászati szakszemélyzet zúgolódását is kiváltja.

Az Alföld azon részein, ahol eddig hírmondóban sem láttunk vaddisznót, egyre-másra jönnek gazdatársaim jelzései: bizony az éjjel itt is, ott is kárt csinált. Éjjel mozog, életmódja, intelligenciája, alkalmazkodóképessége, szaporasága okán biztosan meghódítja az Alföld mezőgazdasági tájait is. Ezt bizonyítják a szabadterületi állományok elejtési adatai. Vele párhuzamosan egy igen okos, a róka vadászati stílusához képest merőben eltérő, falkában vadászó ragadozó, az aranysakál is megjelent. (Ráadásul hazánkban már megjelent egy újabb jövevény is, amelyre kevesen figyelnek még: a nyestkutya. A kelet-német területeken tapasztalt térnyerése itt, a Kárpát-medencében bennünket is óvatosságra inthet.)

A két vadfaj terjeszkedése és zsákmány-, valamint élelemszerzése veszélyt jelent az őzgidáira, a szarvasfélék borjaira, a földön fészkelő és talajon folytonos életmódot folytató emlős- valamint madárfaunára. A védett madarakon túl a mezei nyúl és a fácán természetes törzsállománya is veszélyben van. Úgy vélem, amennyiben az országos intézkedéseket halogatjuk, akkor a jól ismert módon egyszerűen összeomlanak a populációk, és ugyanúgy fog járni a fácán- és a mezeinyúl-, mint az 1970-es években összeomló magyar fogolyállomány.

Az elmúlt húsz évben a sikeres természetvédelmi intézkedések nyomán több faj állományának csökkenését megállították. Támogatással és aktív védelemmel mára viszont oly mértékben megerősödött egyes ragadozó madarak populációja, hogy igen jelentős károkat okoznak a védett állatok körében is. A természetvédelem egyes fajok – mint például a borz – esetében ésszerűen felmérte, hogy vadászati tilalmát fel kell oldani. Itt az idő, hogy elgondolkozzunk azon, vajon a tollas ragadozók esetében eljött-e az ideje a felülvizsgálatnak?

Mire is vadászunk, ha így fogy a fácán?

Az elmúlt 50 évben igen érdekesen alakult a fácán magyarországi helyzete. 1978-ban becsülték a legnagyobbra az állományt; akkor csaknem 2 500 000 darabra taksálták a nagyságát. 1977-ben lőtték hazánkban a legtöbb madarat, ami meghaladta az 1 200 000 darabot. Ehhez persze intenzív fácántenyésztési programot tartottak fenn. Ma sem tisztázott, hogy valójában a kibocsátás növelésével miért csökkent le a becsült populációszám, és miért nem növekedett meg a teríték. A program eredményeit ma már sokan vitatják. Egyesek úgy vélik, hogy a kibocsátás következtében leromlott a fácán törzsállománya, elvesztette vadságát, életképességét.

2011-ben elértünk egy olyan értéket, amikor a kibocsátás- és a terítékadatok szinte megegyeznek. A kibocsátás nagysága és a terítékadatok először 1977-ben közelítették meg egymást, és azóta a kibocsátás folyamatosan nagyobb, mint a terítékre hozott madarak létszáma. 2011-ben országosan 442 767 darab madarat engedtek ki, lőtt, illetve befogott élő madárként pedig 379 835 darabot értékesítettek. A kibocsátásban élenjáró megyék napjainkban: Békés megye, ahol 2011-ben 128 444 madarat engedtek ki, majd Jász-Nagykun-Szolnok megye következik, mintegy 70 098 madárral. Harmadik helyen Csongrád megye áll. A legkevesebb madarat, 1117 egyedet, Baranya megyében bocsátottak ki. Mindezzel együtt évről évre fogy az apróvad becsült és hasznosított mennyisége.

A vadgazdák és a számolni tudó emberek között felmerül a kérdés: pontosan mire is vadászunk? Mibe kerül a fácán vadászata?

Romokban a természetes fácánállomány

A fácán természetes állománya „romokban hever”. Ezt a vadászati szakszemélyzeten túl a megyei felügyelőségeken is jól érzékelik. Békés megyében ezért, hogy a megye megőrizze vezető szerepét és fenntartsa a vadászati turizmust – hiszen a megye tradicionálisan apróvadas területnek számít – a vadászatok és a teríték nagyságát a kibocsátott madarak függvényében határozzák meg.

A fácánt emellett meg is kell védeni, ami persze nem könnyű, hiszen a ragadozók – köztük a madarak – állománya folyamatosan nő. Az Országos Vadgazdálkodási Adattár adatai alátámasztják azt a vadászok között megfigyelt jelenséget, hogy egyre több ragadozó madarat lehet látni.

Ezzel párhuzamosan a vaddisznó is igen jól érzi magát hazánkban. Sokan azt gondolják, végre elérkezett az ideje annak, hogy már apróvadas területen is lőhet az alföldi vadász vaddisznót. A vadászok azonban még a kocát is kímélik, amely 4-5 malacot hoz. Míg 1960-ban 10 000 alatt volt a becsült állománya, 1980-ban már 20 000 a terítéken lévők száma, 2011-ben már körülbelül 120 000 vaddisznót ejtettek el. Alföldi, intenzíven művelt mezőgazdasági területeken hosszú távon hozzá kell szokni a jelenlétéhez, és ezzel együtt az okozott vadkárhoz is. Vajon az alföldi vadászok a csekély állományt figyelembe véve eredményesen meg tudják akadályozni a vadkárt, és ki tudják fizetni az okozott kár ellenértékét?

Országos segítség nélkül, önerős neveléssel

Pitvaroson a Petőfi Vadásztársaság évtizedek óta nevel fácánt – a környéken ma már szinte egyedüliként. Vadászterületünket ennek a tevékenységnek rendeltük alá, az elmúlt évtizedek fejlesztéseit ennek érdekében valósítottuk meg. Rendelkezünk 9 000 naposcsibe fogadásához szükséges nevelőtérrel, hozzá tartozó fedett kifutóval, fedett tároló volierekkel, 30 hektárnyi vadfölddel tagolt vadászerdővel.

Mik a tapasztalataink? – Nos, a mi esetünk sajátos, hiszen 2010. június 18-án soha nem látott pusztítást okozott az a tornádó, ami 6 400 hektáros vadászterületünk 80%-án a vadállományt megsemmisítette. Ebből a nézőpontból, figyelembe véve azt, hogy a vadállomány helyreállításában sem helyi, sem országos segítséget nem kaptunk, azt kell hogy mondjam: a fácán nevelése nélkül ma nem létezne a Petőfi Vadásztársaság. A mi területünkön immár harmadik éve nem számolhatunk a mezei nyúlból származó árbevétellel. Az elmúlt 3 évben az őz hasznosítása – érthető módon – elmaradt a korábbi évekétől. A fácán szabadterületi állománya szintén a hasznosítható szint alatt marad. A terület vadállományából származó árbevétel nem képes fedezni a törvény előírásainak teljesítését. Amennyiben ilyen esetben a tagság – ahogy nálunk is – nem hajlandó anyagi áldozatot hozni, úgy egyetlen út marad: vállalkozni. A korábbi évek megtakarításait felélve/felhasználva lehetett tovább folytatni a fácán nevelését. Hiszen esetünkben bebizonyosodott; egyedül ez és a nevelt madarak kulturált vadászatának értékesítése jelent tervezhető árbevételt.

Sokan fanyalognak, ha nevelt fácán vadászatára gondolnak. Úgy vélik, farkatlan, gyenge röpképességű madarak elejtéséről van szó ilyen esetekben. Az ilyen madár és vadászata azonban eladhatatlan – ezt mi az elmúlt évtizedekben megtanultuk. Nem is erre vállalkoztunk. A sikerhez jó genetikájú alapanyag, jó minőségű és kellő mennyiségű takarmány, megfelelő tároló hely, csőrkarika, megfelelő adottságú terület, kiváló személyzet, szervezés szükséges. A számokról csak annyit, hogy 100 forint befektetés nekünk 160 forintot hoz.

Mi lesz a szabadterületi vadállománnyal?

Majd az idő megoldja; mi ebben csak segíteni tudunk. Saját erőből 2011 márciusában 200 db fácántyúkot eresztettünk szabadon. A soha nem látott jégverést követően azt is megtapasztaltuk, hogy a nevelt madarak kiválóan költenek. Ugyancsak ebben az évben – köszönhetően néhány segítőkész tagunknak és szomszédunknak – 53 mezei nyulat vásároltunk és bocsátottunk szabadon. A tagság türelmes, alig-alig vadászott és vadászik a jégverés óta. Javaslatunkat – kölcsönös biztosításra vonatkozóan –, amelyet az ilyen rendkívüli helyzetre kidolgoztunk és közzétettünk, a megyei fórumokon nem támogatták a vadászatra jogosultak. Önerőből próbáljuk hát helyreállítani a terület vadállományát, és vadászati lehetőséget biztosítani a tagság számára. Ez fácánnevelés nélkül nem menne.

Konklúzió

Az, hogy eltűnik a fácán, illetve a mezei nyúl, és helyette vaddisznók és ragadozók tömege lepi el hazánkat, jelenleg nem kétséges, hiszen efelé tartunk. Ahhoz, hogy ezt megakadályozzuk, és az oly nagy költségeken fenntartott túzokvédelmi programnak, avagy a fogolyvédelmi programnak esélye legyen, hatékonyabb megoldásokat kell találnunk.

Értéket kell teremteni, élőhelyet, vissza kell szorítani a vaddisznó, az aranysakál terjeszkedő populációját. Meg kell oldani a tollas és szőrmés ragadozók hatékony állományszabályozását. Mindehhez egy integrált Nemzeti Vadgazdálkodási Programra van szükség. Nem elég a megyéket magukra hagyni, hogy döntsenek saját belátásuk és erejük szerint, nem hagyhatjuk a szakma legalsó lépcsőin álló hivatásos vadászokat magukra, hogy egyedül küzdjenek. A magyar közgondolkodás ismeretében ki merem jelenteni: erőteljesebb hatósági fellépésre van szükség.

Időszerű az egyetemi műhelyeket, kutatóbázisokat bevonva egy integrált vadgazdálkodási és természetvédelmi szabályozást megalkotni. Ehhez minden lehetőség adott, arról nem is beszélve, hogy a Vidékfejlesztési Minisztériumban önálló államtitkárságként egy tető alatt dolgozik a szakma a természetvédelemmel. Ennél jobb lehetőség az elmúlt húsz esztendőben sem a természetvédelem, sem a vadgazdálkodás számára még nem nyílt.

Szuda Zoltán

a pitvarosi Petőfi Vt. elnöke,

vadgazda szakmérnök

A cikk a MezőHír 2013/01-es, januári számában jelent meg.